A vízlépcsők, a vas és az acél kora Liptóban sem múlt el nyomtalanul: 1969 és 1975 között hatalmas gátrendszer segítségével víztározót létesítettek Liptószentmiklós mellett, hivatalos indoklás szerint az árvízi védekezés jegyében. Az egykori megyeközpont, az elárasztott Liptószentmária után Liptovská Marának hívott mesterséges tó ma festői látványt nyújt, és minden bizonnyal sok örömet szerez a pihenni vágyóknak.
A víz tizenkét falu, középkori eredetű templomok, nemesi kúriák, kastélyok romját rejti. A műemlékek mellett a népi építészet számos építménye, parasztházak, malmok, temetők tűntek el, ősi falusi közösségek, az élet legfontosabb tájékozódási pontjai váltak az itt élők számára semmivé.
A víztározó partján az ősi, liptószentmáriai templom torzója áll, jelképe az ellentmondásos döntésnek: az épület fő részeit lebontották, és a pribilinai skanzenben építették fel újra. Ugyanígy járt a középkori eredetű párisházai kastély, Liptó egyik legjelentősebb világi műemléke is, és a Lehoczky család különleges, fából épült kúriája Palugyából. Az ugyancsak Palugyában álló evangélikus fatemplom megmentéséért – egészen rendkívüli módon – mozgalom indult a pártállami években, végül a távoli Szentkereszt eldugott csücskében engedélyezték újraépítését, mint a „népi építészet” egy kiemelkedő remekét.
A völgy egykori kultúrájának kevés műalkotás, memoár állít emléket, az egyik ilyen a volt evangélikus lelkész, majd múzeumigazgató Josef Kasanický emlékirata, és ilyen Mattyasovszky Honor Liptószentmiklósról származó pozsonyi ügyvéd fotóhagyatéka.
Mattyasovszky Honor nem volt képzett fényképész, még ügyes amatőrnek sem mondanánk, szabad idejében mégis makacs akarattal, mániákus elszántsággal örökített meg mindent a völgyről, legyen az szamárkóró vagy templom, szénát gyűjtő napszámos vagy magányosan álló útkereszt.
Újra és újra visszatért régi helyszíneire, negatívjai kockánként tárják elénk lankadatlan menetének fázisait, szinte halljuk lélegzését, látjuk alakját, ahogy az augusztusi forróságban vagy a dermesztő liptói télben konok elszántsággal menetel.
Drámai képeket látunk: porba hulló templomtornyot, leomlott házfalakat, elhagyott tanyákat, szinte háború pusztította tájat – melyet nem a fegyver, hanem a politikai döntéshozatal tett lakhatatlanná.
A fekete-fehér fotókon kopár, reménytelen világ tárul elénk, a felvételek gyakran életlenek, rosszul exponáltak. Sajátos módon a fényképész ügyetlensége, ismereteinek hiánya erősíti képeinek drámaiságát. Mániákus elhivatottsága és fényképészeti nemtudása együttesen különös művészi teljesítményt hoz létre.
A művészet születése ez… A névtelen művészetre, a népdalok, énekmondók alkotásaira hasonlít.
Mattyasovszky Honor maga is úgy gondolta, hogy értéket hozott létre, és gyűjteményét felajánlotta az akkori műemlékvédelmi hivataloknak, levéltáraknak. Volt azonban egy feltétele: az egészet egyben akarta elhelyezni.
Az akkori szakemberek, látva a hatalmas mennyiségű fotóhagyatékot, végül elutasították kérését, és csak egy válogatás befogadására voltak nyitottak.
Mattyasovszky Honor sértődötten fogadta az elutasítást, és egész életében meg volt győződve arról, hogy titokban lemásolták fotóit. Halála után végül özvegye juttatta el a Zsolnai Állami Levéltárnak hagyatékát, amelynek székhelyén, Biccsén ma szakszerűen, méltó módon tárolják. Az Iratmentő Alapítvány rögzítette a felvételek jelentős részét, így Mattyasovszky Honor életműve a magyarországi kutatás számára is hozzáférhetővé válhat.
P. Zs.